Olvasnivaló

Klasszikusok és bestsellerek - romantikus irodalom, fantasy, képregények és sok más minden

Néznivaló

Mozifilmek, animációs filmek és sorozatok

Hallgatnivaló

Pop/rock/alter, leginkább a világ különböző tájairól

Játszanivaló

Játékok lányoknak PC-re és androidra (romantikus visual novel műfaj előnyben :))

Sziasztok!

Ha kérdésetek/kérésetek van, ne habozzatok, írjatok kommentet! :)

„A világot romantizálni kell. Így találjuk meg ismét az eredeti értelmét. Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt."

 Nem tudom, nektek kötelező-e még, arra se emlékszek nekünk az volt-e xD De pont ezért örülök, hogy mst Világirodalom II-n megint előjött.  Gáz vagy nem gáz, azt hiszem én ezt kinőni már nem fogom:  még mindig a romantika a kedvenc irányzatom <3 


"Himnuszok az éjszakához (Hymnen an die Nacht) (1797): Novalis legjelentősebb költeményciklusa, melyben szerelme halála feletti megrendülését írja le. A ciklusban szembeállítja a dolgos nappalok birodalmát az újbóli egyesülést ígérő éj birodalmával. Számára a szeretett nő az, aki lehetővé teszi a két világot elválasztó határ átlépését."








HIMNUSZOK AZ ÉJSZAKÁHOZ

1

Van-e olyan gondolkodó lény, aki körös-körül a tág tér valamennyi tüneményénél ne szeretné jobban a drága napvilágot - színeivel, sugaraival és felhőivel; ahogy szelíden mindenütt jelen van, mint ébresztő nappal. Mint az élet legbensőbb lelkét, lélegzi be a sosem pihenő csillagok óriásvilága, amint kék árjában táncolva úszik - lélegzi a szikrázó, sosem mozduló kő, az érző, nedvszívó növény, és a vad, izzó, sokformájú állat - de mindenekelőtt az értelmes szemű, röpke járású, gyöngéden zárt és hangban gazdag ajkú nagyszerű idegen. Mint a földi természet uralkodója, minden erőt soha nem szűnő változásra szólít, végtelen szövetségeket köt és old, és égi képe ott függ minden földi lény körül. - Egyedül jelenléte nyilatkoztatja ki a földi világ csodálatosságát.
Másfelé fordulok, a szent, kimondhatatlan és titokzatos éjszakához. Lent hever a világ - mély szakadékba merülve -, helye magányos és kopár. Mélységes honvágy sajdul a lélek húrjain. Harmatcsöppekben hullanék alá s vegyülnék el a hamuval. - Emlékezés távolai, ifjúság vágyai, gyermekkor könnyei, az egész hosszú élet kurta örömei, meddő reményei: úgy lengnek elő mind, szürke ruhában, mint esti köd naplemente után. Más tereken ütötte föl víg sátrait a fény. Hát sosem tér vissza gyermekeihez, akik ártatlan hittel várják?
Mi tör föl hirtelen a szív alól olyan sejtelmesen, és nyeli el a vágyakozás lágy levegőjét? Talán te is örömödet találod, sötét Éjszaka, bennünk? Mit rejtesz köpenyed alatt, ami láthatatlan-hatalmasan a szívembe hatol? Drága balzsam csöpög kezedből, szilkédből mákony. Fölemeled a kedély béna szárnyát. Homályos és kimondhatatlan meg-indulás fog el - boldog rémülettel egy komoly arcot látok, szelíden, áhítattal hajlik felém, és végtelen folyondár fürtök alól elődereng az anya édes ifjúsága. Milyen szegényes és gyermekes előttem most a napvilág - milyen áldott, örvendetes a nap elbúcsúzása. - Tehát azért, mert az Éjszaka elfordítja tőled szolgáidat, azért szórtad tele világító golyókkal a végtelen teret, hogy hirdessék mindenható hatalmadat - visszatérésedet - eltávozásod idején. Csillogó csillagaidnál mennyeibbek nekünk a végtelen szemek, amelyeket bennünk az Éj nyitott. Messzebbre látnak, mint fönt ama számlálhatatlan seregek leghalványabbjai - fény nélkül mélyen belátnak a szerető Kedélybe, amely mondhatatlan gyönyörrel tölt be egy magasabb teret. Jutalmul a világkirálynő, szent világok magasztos híradója, a boldog szerelem istápja ad - ő küld el hozzám -, gyöngéd szerelmesem. - Éjszaka drága napja - s én fenn virrasztok - mert tiéd vagyok, és te az enyém - te rendelted életemmé az Éjt - emberré te avattál - szellemtűzzel emészd el testemet, hogy légi lényem veled mélyebben elvegyüljön, s akkor örökké tart a nászéj.



2

Mindig vissza kell térjen a reggel? Sosem ér véget földi hatalma? Boldogtalan sürgés-forgás emészti el a szárnyas Éjszaka mennyei jöttét. Sosem fog örökkön égni a Szerelem titkos áldozata? A világossághoz mérték idejét; viszont időtlen és határtalan az Éjszaka uralma. - Örökké tart az álom. Áldott álom - ne túl kevésszer boldogítsd az Éjnek áldozókat. Csupán a balgák ismernek félre, csak ők nem tudnak az álom árnyékáról, amit minden igaz éjszaka jöttén irgalmasan fölénk borítasz. Nem éreznek meg téged a szőlő arany levében, a mandulafa bűvös olajában, s a mákony barna italában. Nem tudják, hogy te lebegsz a zsenge lány keble körül, hogy ölét te varázslod mennyé - nem sejtik, hogy eget nyitogatva te lépsz elő régi regékből, s a boldogultak otthonának a te kezedben van a kulcsa, végtelen titkok hallgatag követe.


3

Amikor egyszer keserű könnyeket sírtam, amikor reményem fájdalomban föloldva szertefoszlott, s magányosan álltam a kopár halmon, amely életem Fényalakját sötét és szűk üregbe zárta - magányosan, amilyen soha nem volt még magányos, mondhatatlan szorongástól leverten - erőtlenül, mint a nyomorúság rémképe már csak - Ahogy ott segítségért körülnéztem, s nem volt többé előre, se hátra, de végtelen vággyal csüggtem közben az elszálló, kihamvadt életen: akkor a kéklő messzeségből - hajdani boldogságom magasából lesuhamlott egy borzongató szürkület - és egyszerre letépte rólam a születés köteleit - a napvilág bilincsét. A föld minden nagyszerűsége eltűnt, és vele gyászom is - honvágyam új, mérhetetlen világba omlott - Éj mámora, menny szendere, rám harmatoztál - a környék lágyan fölemelkedett; ott lebegett fölötte bilincstelen, újszülött szellemem. Porfelhővé vált a halom - a felhőn át felém sugárzott a Kedves megdicsőült arca. Az örökkévalóság pihent a két szemében - megragadtam kezét, és könnyeimből csillogó eltéphetetlen kötelék lett. Évezredek húztak alá a messzeségbe, mint viharfelhők. Új életemnek ujjongó könnyeimmel áldoztam ott, a keblén. - Ez volt az első, egyetlen álom - s csak azóta hiszek örök, változhatatlan hittel az Éjszaka mennyországában, és fényében, aki a Kedves.


4

Most már tudom, mikor lesz az utolsó reggel - mikor nem űzi el többet a fény az Éjt s a szerelmet - mikor lesz örök, mikor lesz egyetlen végtelen Álom a szender. Mennyei fáradtság árad el bennem. - Hosszú és fárasztó a szentelt sírig a zarándokút, nehéz a kereszt. A kristályos hullámot, amint - köznapi lelkek számára észrevétlen - ott csobban a halom ölén, melynek lábánál megtörik a földi ár: aki e hullámot ízlelte már, aki állt már fönt a világ határhegyén, és átnézett az új hazába onnét, az Éjszaka lakóhelyére - az már valóban nem tér vissza többé a világ forgatagába, az országba, ahol a fény lakik, örök nyugtalanságban.
Ott fent épít kunyhót magának, békekunyhóját, ott fent sóvárog és szeret, s néz oda túlra át, míg el nem jön minden órák közül a vágyva vágyott, s le nem ragadja őt a forrás kútfejéhez - fent a földszínen úszik a földi, viharok sodorják vissza semmivé, de amit szentté tett a szerelem illetése, rejtett utakon föloldódva a túlnani világba árad, és ott, akár az illatok, szendergő szerelmekkel elvegyül.
Most, fürge Fény, még munkára kelted azt, aki fáradt - boldog életet öntsz belém - de az emlékezés mohos emlékkövétől el nem csalogathatsz. Örömest mozgatom szorgosan kezemet, és nézek körül mindenütt, ahová csak viszel - dicsérem teljes pompájú ragyogásod - figyelem fáradatlanul mesteri műveid szépséges láncolatát - szívesen nézem hatalmas, fényes Órád értelmes útját - s kutatom az erők kimért arányát s a terek és idők csodálatos játékait. De lelkem lelke hű marad az Éjhez, és leányához, a teremtő Szerelemhez. Te tán mutatsz nekem örökké hű szívet? Barátságos szeme, hogy rám ismerjen, van tán Napodnak? Megfogják vágyó kezemet csillagaid? Visszaadják talán lágy szorításomat, becéző szavamat? Te díszítetted Őt könnyű kontúrral és színekkel - vagy ő adott ékességednek magasabb és kedvesebb jelentést? Nyújt életed talán olyan mámort, olyan gyönyört, amelyben ott hullámzanék a halál elragadtatása? Nem minden az Éj színét viseli, ami a szívet lelkesíti? Anyai keblén hordoz téged is, s minden fenségedet neki köszönheted. Magadba vesznél - szétoldódnál határtalan teredben, ha ő nem tartana, ha ő nem kötne meg, hogy melegíts és világot teremts a lángjaiddal. Valóban voltam, mielőtt voltál volna - az Anya küldött húgaimmal, lakozni világodban, szentelni szerelemmel, hogy mindörökre megcsodált emlékművé legyen - és beültetni soha el nem hervadó virággal. Még nem értek meg az isteni gondolatok - Kinyilatkoztatásunk még csak kevés nyomot hagyott - Órád majd egyszer az idők végét jelzi, s leszel te is hozzánk hasonló: tele sóvárgással és áhítattal kihúnysz és meghalsz. Bennem, érzem, tevékenységed véget ért - égi szabadság, boldog visszatérés. Vad fájdalommal ismerem föl, hogy eltávolodtál hazánktól, hogy tusakszol az ősi és magasztos éggel. De hasztalan minden dühöd és tombolásod. Eléghetetlenül áll a Kereszt - nemünk győzelmi zászlaja.
Odaátra szállok,
s ha kín sebez:
egykor sugárzó
kéj ösztöke lesz.
Még egy kis idő, és
szabad leszek én,
mámorban fekszem
a Szerelem ölén.
Öröklét ontja
rám végtelenét;
föntről tekintek
alantra, feléd.
Amott a halmon
fényed kialudt,
és árnyék hozza
a hűs koszorút.
Ó, szívd föl, Édes,
az életemet!
Hogy elaludjam
s szeresselek.
A halál, érzem,
újítva elér,
balzsam és éter
lesz bennem a vér.
Napközben éltet
erőm, hitem;
de szent tűzben égek
el éjeimen.


5

A messzire terjedt emberi népen az ősidőkben süket hatalommal vas végzet ült. Szorongó lelkén súlyos, sötét bilincs - Végtelen volt a föld - az istenek hazája és lakóhelye. Titokzatos épülete öröktől fogva állt. Túl a reggel rőt hegyein, a tenger szent ölén lakott a Nap, a mindent lángra gyújtó, a mindent éltető Fény.
Egy öreg óriás vitte az áldott világot a vállán. A Földanya ősi fiai hegyek alá igázva hevertek. Mit sem tehettek romboló dühükben az új, fölséges istennemzetség és rokonai, a boldog emberek ellen. A tenger sötétzöld mélye egy istenasszony öle volt. Folyók, fák, állatok, virágok: emberi értelme volt mindeneknek. Ízesebb volt a bor, az ifjúság telje buzgott levében - egy isten élt a fürtben - egy istennő ért anyai szeretettel a telt aranykalászban - a szerelem szent mámora édes szolgálata az istennők legszebbikének - ég gyermekeinek és föld lakóinak örök, tarka ünnepe volt az élet; ittas tavasz a századok során át. - És gyermeki tisztelettel tisztelte minden nemzedék a gyöngéd, ezerarcú lángot, a világon a legmagasabbat. Csupán egy Gondolat volt, egy szörnyű Álomkép, aki
a víg asztalhoz lépett, s rettenet
borult az addig gondatlan kedélyre;
vigaszt adni maguk az istenek
se tudtak itt, nem nyujthattak reményt se;
titkos utakon járt e Szörnyeteg,
ajándék, sírás nem hatott dühére -
a Halál volt, ki ezt az ünnepet
könnyel, kínnal, iszonnyal törte meg.
Elszakítva mindattól mindörökre,
ami a szívnek örömet adott,
s kedveseitől, akiket gyötörve
emészt a kín, s epesztnek a jajok,
úgy látszott, tompa álom jut, erőre
képtelen küzdés annak, ki halott.
A végtelen kín szirtjén a gyönyörnek
áradó hullámai összetörtek.
De az ember bátran és lelkesen
szebb formát adott az iszonyu arcnak:
szép ifjú oltja ki a fényt s pihen. -
A vég szelíd lett, mint egy hárfahangzat.
A hideg árnyban az emlék izen:
felelt az ének a borús Parancsnak.
De az Éj, mint egy messzi Akarat
intő jele, váltig rejtély maradt.
Vége felé hanyatlott az ó világ. Az új nemzedék gyönyöreinek kertje hervadni kezdett - fölfelé törtek, szabadabb, kopár térbe a gyermekkorból kinőtt, növekvő emberek. Az istenek eltűntek, kíséretükkel együtt. - A természet magányosan, élettelenül állt. Vasláncokkal kötözte meg a rideg Szám és a szigorú Mérték. Mint porrá, puszta léggé, úgy omlott szét sötét szavakká az élet mérhetetlen virulása. Elszállt a hit varázsa, s a mennyei társnő, a mindent átalakító, mindent testvéresítő Képzelet. Hideg északi szél fújt a megdermedt mezőn, s a dermedt csodavilág az éterbe enyészett. Az ég távolai megteltek világító világokkal. A világ lelke hatalmaival mélyebb szentélybe vonult vissza, a kedély magasabb terébe - ott működik, amíg be nem köszönt a viruló Világdicsőség. A fény már nem volt az istenek lakása, és égi jel - az Éjszaka fátyolát vonták magukra. Az Éjszaka lett a kinyilatkoztatás hatalmas méhe - abba tértek vissza az istenek - s elszenderültek ott, hogy majd fölséges, új alakban lépjenek ki onnét a megváltozott világ fölé. A népben, mely mindentől megvetetten idő előtt lett koravén, s eldobta dacosan az ifjúság boldog ártatlanságát, sosem látott orcával megjelent az új világ - A szegénység költői kunyhójában - az első szűz anya fia - Egy rejtelmes nász végtelen gyümölcse. Elsőül a Kelet sugalmas, gazdag virágú bölcsessége ismerte föl az új kor kezdetét - A király alázatos bölcsejéhez csillag mutatta neki az utat. A természet legfőbb csodáival, illattal, ragyogással hódoltak a messzi jövő nevében. A mennyei Szív magányosan bontakozott ki a mindenható Szeretet kelyhévé - az Atya fölséges arcára tekintve, s a kedvesen komoly Anya sejtelmekkel áldott keblén pihenve. Istenítő bensőséggel néztek a viruló Gyermek jóslatos szemei a jövő napjaira, isteni törzse sarjai, szerettei után, mit sem törődve napjai világi végzetével. Lassan köréje gyűltek a meghitt szeretet csodálatos vonzásába kerülve a leggyermekibb lelkek. Mint virág, új, idegen élet csírázott közelében. Baráti ajkairól, mint isteni Szellem szikrái, kimeríthetetlen szavak hulltak, és szállt a boldogító Jó Hír. Messzi partok felől egy dalnok jött Palesztínába, Hellasz víg ege alatt született, és egész szívét a Csodák Gyermekének adta:
Az ifjú vagy, ki sírjainkon áll,
és ott virraszt mélyen tünődve, régtől;
a sötétben vigasztaló sugár -
Hír a fennkölt emberség kezdetéről.
Ami eddig gyásszal sújtott, ma már
édes vággyal von el a földi térről.
A halál az öröklét híre lett.
A Halál vagy, s csak te adsz életet.
A dalnok örvendezve elindult Indiába - ittasan édes Szerelemtől; és ott a nyájas ég alatt tüzes dalokban úgy öntötte ki szíve mámorát, hogy ezrek lelke hajolt hozzá, s ezer ággal virult ki a boldogító Híradás. Nem sokkal azután, hogy onnét elbúcsúzott, a dalnok drágalátos élete a mélységes emberi züllés áldozatául esett - Fiatalon halt meg, ifjan szakították el szerette világától, síró édesanyjától, megfélemedett barátaitól. Kedves ajkaival fenékig ürítette a mondhatatlan kínok fekete kelyhét - Szörnyü szorongás közben közeledett az új világ születésének perce. Ő keményen viaskodott a régi halál iszonyával - Nyomasztóan súlyosult rá a régi világ. Biztatva még egyszer anyjára nézett - akkor lenyúlt az örök Szeretet szabadító keze - és ő elszenderült. De csak néhány napig takarta sötét fátyol a zúgó tengert, remegő földet - számlálhatatlan könnyet sírtak szerettei - És feltört a titok pecsétje - mennyei szellemek vették le az ódon követ a sötét sírról. Angyalok ültek az alvó mellett - gyöngéd lények, könnye szülöttei. - Új isteni fölségben ébredt s az újszülött világ magasába emelkedett - s a régi tetemét önkezével temette el a kiürült üregbe; mindenható kezével maga tette rá a követ, mit föl nem emel semmi hatalom.
Szeretteid még sírodnál ontják az öröm könnyeit, a meghatottság könnyeit, a véghetetlen hála könnyeit - boldog-riadtan még mindig látják, amint föltámadsz - és veled ők is; látják, amint bensőséges megindulással könnyezel anyád boldog keblén, barátaiddal vándorolsz komolyan, és szavakat szólsz, miket mintha az élet fájáról szakasztottál volna; látják, amint honvággyal telve Atyád karjába sietsz, viszed az ifjú emberiséget, és az arany jövő legyőzhetetlen kelyhét. Anyád csakhamar utánad sietett - mennyei diadallal - ő volt legelsőül veled az új hazában. Nagy idő telt el azóta, s új teremtésed mind fénylőbb ragyogással ragyogva zendült - s ezren és ezren vonultak utánad kínok és fájdalmak közül, tele hittel, hűséggel, sóvárgással - s most ott lebegnek veled és a mennyei Szűzzel a szeretet országában - ott szolgálnak a mennyei halál templomában, és a tieid örökkön-örökké.
A kő elvétetett -
Az Ember föltekinthet
Szívünk csak a tied,
nem érzünk több bilincset;
arany mércéd nyomán
bánataink enyészek,
ha a végvacsorán
sápad a föld s az élet.
Nászra hív a halál -
A lámpák fényesülnek -
Vártán állnak a szűzek,
s nincs olajban se kár -
Vonulásodra zengjen
föl hát a messzeség,
s hívjon emberi nyelven
s hangon az ékes ég.
Mária, rajzanának
a szívek már feléd;
átepedték utánad
árnylétük idejét;
reménységük beteltén
várják az örömet -
ha őket végre, Szent Lény,
szívedre öleled.
Így azt, ki kínban égve,
magát emésztve él,
s világtól válva végre
tehozzád hazatér;
ki elhozta bajunkban
segítségét nekünk:
vele lakozni túlnan
most őhozzá megyünk.
Sírnál nem sír esengve,
aki szeretve hisz;
el nem veszik szerelme
kincsét senkinek is -
Honvágy enyhíti gyászát,
éjétől lelkesül -
Hű angyalok vigyázzák
a szívét éberül.
Megkönnyebbül az élet
s az öröklétbe hull;
elménk benső tüzének
fényén magasztosul;
olvad a csillagég, lesz
arany életborunk,
s mi megízlelve fényes
csillaggá változunk.
Nincs válás, szív szerelmét
mi sem béklyózza már.
Hullámzik a betelt lét:
parttalan tengerár -
Csak mámor éjszakája -
Végtelen költemény -
S mindnyájunk napvilága
Isten arcán a fény.

letöltés: http://mek.oszk.hu/04300/04349/index.phtml


Share/Bookmark

0 hozzászólás (írj véleményt!):

Megjegyzés küldése

amennyiben választ vársz, ne feledd el meghagyni az e-mail címed! :)