Olvasnivaló

Klasszikusok és bestsellerek - romantikus irodalom, fantasy, képregények és sok más minden

Néznivaló

Mozifilmek, animációs filmek és sorozatok

Hallgatnivaló

Pop/rock/alter, leginkább a világ különböző tájairól

Játszanivaló

Játékok lányoknak PC-re és androidra (romantikus visual novel műfaj előnyben :))

Sziasztok!

Ha kérdésetek/kérésetek van, ne habozzatok, írjatok kommentet! :)

Volt egy fura olvasásom.
A gond konkrétan az volt, hogy Márai bácsi írt egy félig életrajzi, félig fiktív könyvet. Amivel semmi baj nem lenne, ha én tudtam volna első olvasásra, hogy "a fele se igaz" - ahogy szokták mondani. De nem tudtam. Gimiben nálunk bemagoltatták, hogy ez életrajzi, róla és és kész. 
Gondolom már sokan kitaláltátok, hogy az Egy polgár vallomásairól lesz szó.
Szóval ebből írtam az Irodalomtudományi proszemináriumra a félévi dolgozatomat; és mivel minden könyvélményem megosztom veletek, ezt is. Nem kell átugrani csak mert klasszikus magyar, vannak benne jó részek - és esetleg egyszer még jók lehetnek nektek is az itt olvasottak egy dolgozathoz... ;) De azért nem ctrl+c ctrl+v- vel dolgozatot írni ám, okés? :)
Szóval, első körben azt a feladatot kaptam, hogy írjam meg mondjuk 2 oldalban, szubjektíven, mit gondolok a könyvről. Gondolhatjátok, nem okozott volna nagy nehézséget - csak ott akadtam fenn, hogy hogy írjam le egy dolgozatban, hogy elég sok dolog nem tetszett... gázos, ugye? :S Aztán a határidő szorított, nekem pedig csak muszáj volt beadni 2 oldalt. Így született meg az alábbi kis szösszenet, ami mindjárt olvashattok is lentebb.
Na, hát be is mentem a megbeszélésre, ahol ellenőriztük az addig beadott irományaimat, meg megbeszéltük, hogy is kéne akkor ebből egy szemináriumi dolgozatot faragnom. Igazából eléggé paráztam, de hát csak nem dicsérhetek agyon valamit, ami nem tetszett.
Aztán végül is nem volt semmi. Kiderült, hogy Márai nagy szeretettel használ a regényeiben fiktív életrajzi dolgokat, szóval nem biztos, hogy kell rá haragudnom... de ki tudja... 
Azért még mindig nem tudom pontosan, mennyire is ő a főszereplő... hát ez bonyolult, döntse el mindenki magának... én nem nagyon tudtam hova tenni magamban, de majd idővel elolvasom még egyszer aztán majd meglátjuk...


Szóval akkor először jöjjön a szubjektív véleményem ha érdekel valakit...


"Márai Sándor: Egy polgár vallomásai - olvasónapló

Első alkalommal olvastam a könyvet – de talán nem ártana egy második se, hisz elég sok dologban nem értettem egyet az íróval. Nyilván nem azért és úgy írta Márai a könyvet, hogy minden olvasó egyet értsen vele, de törekedhetett volna arra legalább egy kicsit, hogy főhősét valamivel szimpatikusabbá formálja. Nem kell és nem is lenne jó, ha minden könyvben, amit olvasunk csupa olyan karakter legyen, amivel azonosulni tudunk (hisz akkor hova lenne a változatosság?), de számomra jóval könnyebb lett volna ezt az ötszáz oldalt úgy végigolvasni, hogy nem bukkanok szinte pár oldalanként olyan dologra, amit képtelen vagyok megérteni.
Érdekes azonban – és ezzel még saját magam is megleptem -, hogy a főszereplőn kívül pedig szinte az összes szereplőt kedveltem. A családnak olyan története van, hogy azt szívesen olvastam volna még fejezeteken át…
A nagypapa iparosként kezdte – a semmiből építette fel szinte kis „birodalmát”. Nem értettem, miért érezte úgy gyerekként az író, hogy erről szinte szégyen beszélnie az iskolában? Ez volt számomra az első olyan pont, ahol elkezdett egyre kevésbé szimpatikussá válni a főszereplő.
Dezső – akinek diplomát szántak – hentesnek állt és boldogan élte életét családjával. Aztán mikor az íróék ellátogattak hozzá, csak feszengett – az egész ünneplőbe öltözött családjával együtt, hisz ők voltak „az előkelő rokonok”. Szerintem ez nem véletlen – akkoriban nagypolgárnak lenni életforma, életérzés volt, de a „tagadhatatlan” szót akkor sem használnám ebben az esetben erre a létformára, hisz pár sorral fentebb van az eleven bizonyíték arra, hogy ki lehet törni ebből. Ez volt a második pont.
Mátyás bácsi, a gazdag bécsi rokon még életében szétosztotta minden vagyonát – aztán szegény mégis szó szerint éhen halt a háború alatt. Mikor látogatóban jártak nála az íróék, egy gőzfűrészüzembe vitte el a kisfiút. Örülne, hogy van családja és hogy valaki őszinte lelkesedéssel akar neki újdonságokat bemutatni! De neki ezzel is csak a baja volt.
Ernőt, a nagybácsit, aki úgy képes visszatérni évek múltán is bárhonnan a családhoz, mint ha mi sem történt volna, szintén egy nagyon szerethető karakternek találtam. Igen, abból él, hogy a németeket szórakoztatja egy előkelő hotel bárjában – de legalább szerette a családot. Sosem ölelt meg senkit, de mindenki tudta, hogy érez. A vándorhajlam meg volt benne, de hiába ment St. Moritz-ba, még ezután is gondolt a hazaiakra, és meghívta magához az akkor még serdülő írót. És volt a harmadik pont, mikor számomra valami teljesen elfogadhatatlant írt le Márai – de ezúttal fel is adtam. Már nem is próbáltam megkedvelni, és így elég hamar (kb. a könyv negyedénél) eljutottam arra a szintre, hogy már szinte ellene „szurkoltam” - amit nem tudom, hogy tudott kihozni belőlem ez a könyv, tekintve, hogy talán még sosem volt ilyen. „Engem »úr«-nak neveltek, Ernő a »személyzet«-hez tartozott, s most kézen fogott és néhány napra elvitt magával abba a másik világba…Rühösnek, tisztátalannak éreztem magam. Gyűlöltem Ernőt, amiért lerántott magával ebbe az alacsonyabb világba… mi lesz velem a másik, szebb világban, ahová tartozom, ha kiderül egyszer, hogy a cselédek közt aludtam egy nagy svájci szálloda padlásszobájában? …Ernő meghívása két hétre szólt. A negyedik napon megszöktem. Zavartan és pirulva hazudtam valamit Ernőnek, aki lehajtott fejjel hallgatott…” Ezek után nemhogy nem éreztem szimpátiát a főszereplő iránt, hanem egyenesen haragudtam rá. A fenti sorokra el sem tudom képzelni, mi lehet a magyarázat – mélységesen felháborítottak.
Franz és Róza, valamint a hat lányuk voltak a kedvenceim. Egy igazi korabeli bohém művészcsalád élete zajlik a szemünk előtt – az anya csak támogatja a háttérből a sok kis művészpalántát  és a férjét – akivel ötven éven át pörlekedtek, mégis egymás oldalán érték meg az aranylakodalmukat. A lányok mint a madarak – kirepülnek a fészekből, majd visszatérnek. Hol férjhez mennek, hol külföldön lépnek fel balett-táncosként – de mindig hazatalálnak. Nagyon sajnáltam hogy csak körülbelül hét oldal szólt róluk – bár nem volt sok pénzük, de olyan bájosan éltek, hogy inkább róluk kellett volna, hogy szóljon a maradék 493 oldal is… jobb tempóban haladtam volna a könyvvel.
Zsüli néni, a kedves, igazi előkelő, francia divatot és kultúrát követő kortalan hölgy is kedvelte Márait. A „mindig az úr az idősebb” sértődött felkiáltása egy életre belopta magát a szívembe. Úgy látszik az író ennyire mégsem kedvelte meg. Életében egyszer írt egy drámát a hölgy, melyhez az író segítségét kérte volna, de ő „kamaszos felelőtlenséggel, vándorlás közben elhagyta valahol” azt is… Nem is értem valójában: ha szinte egyáltalán nem törődött a családjával és néha még le is nézte azokat, akiktől származik – mit is várt így az élettől? Mit gondolnak az ilyenek emberek mégis?
A szökését sem értettem - egy ilyen családból, egyik napról a másikra miért kell ilyet tenni? Tipikusan az az ember volt a könyvbeli Márai, aki magának kereste a bajt (nem tudom, valóban ilyen lett volna az író? Ezt a könyvet csak ihlette saját élete vagy tükrözi is? Ezek a kérdések folyton ott motoszkáltak a fejemben olvasás alatt).
Már csak azt sajnálom, hogy később sem lett jobb a helyzet vele. Lola, a felesége, „takarékos” volt, márkákat tett el a háború alatt is – komolyabban vette friss házasságukat fiatal nő létére, mint az író… „Fogalmam sem volt róla, hogy kell egy komoly férjnek viselkednie” – azt már rögtön a házasság elején láthattuk. (Ha egy kicsit nyitottabb szemmel járt volna a családban és próbált volna példát venni ahelyett hogy mindig valamilyen lelki dilemmában szenvedett, bizonyára látta volna mások hogy csinálják…) Vett egy cipős szekrényt! „A berendezésre szánt összeget ennek a szükséges és hasznos bútordarabnak vételára teljesen fölemésztette.” Csak azért mert keményfából készült és kétajtós volt? Az ilyen ember inkább ne házasodjon meg. Én sajnáltam Lolát.
Aztán Frankfurtban még inni is kezdett az író… teljes reménytelenség. Mármint nálam. Azt hiszem sosem fogom megérteni.
Arra lettem volna igazán kíváncsi, az apja halála után vajon megváltozik-e valami az íróban? Az életében? De sajnos a zárógondolat után, melyben még mindig a polgárságot „dicsőíti” („Mind így vagyunk, akik az »osztály« utolsó, diadalmas pillanatában születtünk…. A század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette”), nem tartom valószínűnek.
Velem lenne a baj? Hisz oly sok országban lett siker ez a regény. De akkor hol rontottam el?
Ezen gondolkozva próbáltam felidézni olyan dolgokat, melyek tetszettek (a család leírásán kívül). A kor, ahogy éltek az emberek nagyon hangulatosan van leírva, ez igaz. Egy régebbi korban élők hétköznapjairól az ehhez hasonló regényekből tudhatunk meg dolgokat a legjobban, legérzékletesebben.
Személyes vallomás, megértem hogy ez a párbeszédes részek kihagyása mellett döntött az író. Bár az elején zavart kissé, de még ezt is megszoktam egy idő után; így már elmondhatom, hogy jó regény lenne… csak a főszereplővel, azzal, amit gondol, azzal, ahogy viselkedik főleg a családjával, nem vagyok képes közös nevezőre jutni…"


Share/Bookmark

2 hozzászólás (írj véleményt!):

.dóri. írta...

Érdekes a nézőpontod :) Mi is foglalkoztunk egyetemen (2szer is), ezzel a regénnyel, de érdekes módon senki nem 'utálta' Márait. Mondjuk a tanárunk Márai-kutató, ezért mindenki áhítattal közeledett a Márai regények felé. :)
Amennyire én tudom a regény nagy része igaz. Márai ilyen személyiség volt. Ebben szerintem nem túlzott sokat. Különc volt, nehezen lehetett vele kijönni, én a stílusát szeretem a többi regényében. Ezzel meg úgy voltam, hogy érdekes, de kicsit túl részletes. Igazából ez egy önéletírás (önéletrajz), azt olvastam egy ilyen szempontú tanulmányban (ebből referáltam egyszer :)), hogy azt próbálja megtalálni, mi vezetett ahhoz, hogy elidegenedjen a családjától és végül mindenkitől, a saját osztályától. Egyfajta belső monológ, saját gondolatainak összegzése ez a könyv. Tanárunk mesélte, hogy jó pár eléggé bírálható rész ki is maradt a regényből ...

Bloggerina Creepie írta...

A dolgozatom azért már normálisabbra sikeredett :D Lehet nálunk az volt a baj, hogy nem foglalkoztunk úgymond a könyvvel, mert midnenki azt választott amit akart (már úgy értem egy listáról csak) szóval nem néztük meg őket egyenként aztán magamtól kellet - volna - rájönnöm a dolgokra... minden estere meg fogok vele próbálkozni még egyszer, csak nem most, még hagyom ülepedni :D a jó részekre még emlékszek, a amivel meg nem értettem egyet azokon meg még elmélkedek, azért :)

Megjegyzés küldése

amennyiben választ vársz, ne feledd el meghagyni az e-mail címed! :)