"... olyan, mintha egy moziból és egyúttal egy elképzelt világból léptél volna ki, egy lenyűgöző élmény után."
Ismeritek azokat az "Így nézek ki" demotiválós posztokat ugye?
Én így néztem ki... De tényleg.
(remélem a South Parkos poént mindenki veszi;
ha nem, keressetek rá a World of Warcraft-os része,
egy világmegváltó pendrive-ról van szó xD)
B.C.:
nem tudom hol találkozzunk
de fuuu
felmegyek hozzád előtte
vinni akarok vmit pendriveon xD
nem tudom jutyubon linkelni, leszedték mindenhonnan!
Sz.T.:
na mi az amit mutatni kell?:D:D kíváncsi vagyok:D oké:) gyere.
20 perccel később berontottam hozzá mint ahogy a képen látható, az alábbi felkiáltással:
Elhoztam az évszázad albumát!
(Jó, talán úgy értettem az évszázad eddigi legjobb albumát, mert azért van még pár év belőle xD de 2001 óta nem sok ekkora kedvencem volt még, az tuti :)
Visszatért Tarja? Nem. Akkor meg hogy mondhattam ilyet?
Én sem szerettem Anette-t elég sokáig. De...
1. Tarja már 5(!) éve kilépett. Ezt el kell fogadni. Ő döntött így.
2. Anette sosem lesz olyan mint ő. De nem is kell. Szerintem már az is szép hogy állja a sarat, mikor a sok Tarja-fan (tisztelet a kivételnek) a mai napig az ő módszeres fikázásával és kiutálásával van elfoglalva, ahelyett hogy Tarja szólókarrierjének drukkolnának. Ez azért meglehetősen dedós. Elég nagy nyomás lehet ez.
3. "A Nightwish végre
átkelt azon a hídon, mely eddig az énekest és a zenei stílust
választotta el, és valóra váltotta a mi és saját álmaikat. Anette hangja
pedig tündököl az egész albumon."
Nem hittem volna hogy egyszer ezt mondom, de igaz. És mivel ennél az albumnál már bőven teljes jogú tag volt, sikerült beilleszkednie, már benne van az is, hogy olyan dalok születtek, amiket tényleg neki kell énekelni. Új dalok, Anette-re írva. Ami meglepő módon nem azt jelenti, hogy ezek egyformák lennének. Alapvetően egy mitikus témákat feldolgozó folkos-metál albumról lenne szó, de van egy jazzes beütésű ballada is, amivel tökéletesen elbírt a hangja, a Scaretale-ben (gyermeki rémálmokról szóló kedves kis dalocska xD) mintha egy rajzfilmből előlépett boszorka lenne, úgy rikácsol (nagggyon jóóó xD), a Turn loose the mermaids meg pont az ellentéte: egy nagyon tiszta, kelta hangzásvilágú dalról van szó, de gyönyörűen megcsinálta.
De szóljon helyettem inkább egy rockzenei kritikákkal foglalkozó oldal cikke - hátha ők kicsit jobban értenek hozzá, mint én ;) (...azért úgyis belekontárkodom a megjegyzéseim ahol kell :D)
(megjegyzem: 9.5 pontot adtak - bár ha a kedves cikkszerző nem lenne nyuszibb egy óvódástól is, meglett volna ott a 10 is... na majd mindjárt kiderül miről beszélek.)
"Régi Nightwish rajongóként, végül úgy döntöttem meghallgatom az Imaginaerum albumot. Mivel én azok közé az “old-school” rajongók közé tartozom, akiknek nem tetszett a Dark Passion Play és
ami utána jött, nem igazán követtem a banda munkásságát vagy a
Nightwish világát érintő történéseket. Ezért az új albumot úgy kezdtem
el hallgatni, hogy nem vártam el tőle semmit. Szerintem a legjobb úgy
meghallgatni az Imaginaerum-ot, hogy semmit nem tudunk róla előre - nyehehe, ezzel vitatkoznék, az én ajánlómat tessék elolvasni azért :D
Az első szám, Taikatalvi (finnül „varázslatos tél” a
jelentése) lassan megadja azt az alaphangulatot, amire az egész album
épül, megjelölve a fő témát: a gyermekkort – csilingelő zenélő doboz és
éjjeli szörnyek az ágy alatt. Ebben a számban Marco finnül énekel és már
ezen a ponton elhittem, hogy lehet erő az albumban. Mikor első
alkalommal hallgattam az albumot, a hó elkezdett esni, ami tökéletes
atmoszférát varázsolt.
Az intro, mely egyébként az első intro szám, amit Nightwish albumon rögzítettek, lágyan hajlik át az album első számába, mely a Storytime.
Biztos vagyok benne, hogy még mindig sok ember beszél Anette
énekléséről, de itt az idő, hogy valóban esélyt adjunk neki. Már az első
számban is megmutatkozik, hogy sokkal jobbat tud nyújtani, mint a Dark Passion Play-ben
és bizony sokat fejlődött zenei téren az elmúlt évek során. Másik jó
dolog, hogy az ének témák izgalmasak és tényleg illenek a hangszínéhez
és adottságaihoz. Néhány helyen a Storytime nagyon emlékeztet a régebbi Nightwishre, főként a Sahara-ra és a teljes Once
albumra. Ebben a számban Anette egy karneválos szerepben jelenik meg,
törzsi dobokkal és háttérénekkel megspékelve. Az album ezen a ponton már
megteremti az atmoszférát, de az igazi íz még várat magára. A legtöbb
Nightwish rajongónak biztosan tetszik ez a szám, inkább a szokásos
stílusukra épül, nem pedig arra, amit Tuomas az Imaginaerum-mal szeretne.
A következő szám olyan rajongóknak tetszhet, akik a Romanticide-t vagy a Planet Hell-t szerették. Agresszív dal, sok riffel és Marco sikításai és a keményebb témák súlyosan színpadias irányba viszik a dalt. A Ghost River kissé
ijesztő dal (ijesztő? :D ez hol él? :D beszt szong evör :D), főleg az időről időre megjelenő gyermekkórus és Marco és
Anette kánonja miatt ( - a kórus a legjobb). Itt már érezhető Tuomas másfajta zeneszerzési
stílusa, mely saját állítása szerint egy újfajta „furcsa
zeneszerkesztési megközelítés”.
A Slow, Love, Slow zongorás bevezetővel indul, és lassan
adagolja a jazz elemeit. Ezzel a dallal bizonyítja Anette, hogy ez az
album bizony a hangjának készült. A jazzes hangulat sosem bírná el Tarja
klasszikusan képzett hangját vagy a személyiségét. A dal közepén valami
teljesen új dolgot tapasztalhatunk a Nightwishtől, egy lassú gitár
szólót, mely után a szám egyre több riffből, suttogásból, zongora
akkordból, trombitából, végül Anette sikolyából építkezik. Ahogy Tuomas
is mondta, az egész bandának új irányt kellett vennie zeneileg és
máshogyan kellett használniuk a hangszereiket. A Slow, Love, Slow ennek
az egyik eredménye, ahol az 1930-as évek Amerikájának éjszakai zenéjét
felelevenítve, a bandának sikerült egy teljesen más zenei közeget
létrehozniuk, olyannyira, hogy nehezen hihető el, hogy ez még mindig
ugyanaz a banda és ugyanazok a tagok. Végül, szerencsére Empputól is
hallhatunk egyfajta új gitározást, mely sajnos az előző albumnál elég
monoton volt és csalódást okozott.
Bárki levonhatja a következtetést, hogy zenei téren az Imaginaerum-nak köze sincs a 12 éve létező symphonic/power Nightwish-hez. A következő szám, az I Want My Tears Back eléggé megijesztett az elején, mivel ahogy az elején Marco elüvölti a szám címét, azonnal a Bye Bye Beautiful ugrott
be, mely számomra a legkevésbé tetsző Nightwish szám ( - nekem az egyik kedvencem... B.C. voltam ismét aki belejavítottam). Aztán,
meglepetésemre, a szám folkos stílusban robban be és megmenti az
egészet. Sajnos van negatívum is, ami a dal szerkezetéből fakad, ugyanis
a Dark Passion Play-hez hasonlóan tiszta átvezetőkkel és
kórussal operál, és talán ezért nyilatkozta Tuomas azt, hogy ez a
legkönnyebben „megközelíthető” szám az albumon. Ettől eltekintve viszont
tökéletes lehet bárki számára, aki szereti a hagyományos hangszereket
és a folkos beütésű számokat. Egyre jobban megszeretem a számot a tapsok
és a duda szólóval a vége felé.
Most először ijeszt meg egy szám. Egy rövid gyermek dallammal indul és ijesztő énekbe alakul a Scaretale, amely semmiképp sem az a szám, melyet egyedül a sötétben szívesen meghallgatnék. ( - na én ezt a mondatot nem tudom komolyan venni :D ez... no comment... :D) Tuomas szerint ez a szám a Nighwish Enter Sandman-je,
és erről is szól a szám: a gyermekkori rémálmokról. A gyermekhangokon
felül, Anette új stílust mutat be, amelyet először nehezen fogad be az
agyunk ( - a rikácsolás amire utaltam :D), de aztán nagyon gyorsan „felemészt”. A szám közben gyakran lehet
olyan érzésünk, hogy egy ijesztő gyermekfilm betétdalát halljuk
boszorkányokról (itt tökéletesedik ki Anette hangja) és szellemekről.
Könnyedén elképzelhetjük a rémisztő dolgokat, mint például egy bohóc
ámokfutását egy parkban. Aki látott már Tim Burton filmet, az rögtön
tudja, honnan merít a dal ( - Burton bácsi <3 )
Az Arabesque viszont egy teljesen más megközelítés, lágy és
–ismét- etnikai dobolással. A szám gyorsabb tempó felé halad, mely az
egész számot végigkíséri. Kissé emlékeztet Samuel Hazo Arabesque-jára, gyors és dinamikus, új hangszerekkel és arab dallamokkal.
Első hallgatásra, a Turn Loose the Mermaids rögtön a kedvencemmé vált. Úgy tűnik, mindegyik számnak megvan a saját hatása, amiből merít, azt mondanám, hogy ez a The Islander-ből.
Ebben a számban nincsenek színpadias hangszerek, inkább egy lassú szám,
hegedűvel és síppal. Nagyon szép, kelta motívumokkal zárul,
fantasztikus rock balladává varázsolva a számot! A Scaretale-hez
hasonlítva, bámulatos hányféle megközelítést voltak képesek használni,
mindvégig megmaradva a tiszta szépség a klisé mentesség talaján.
A Rest Calm egy sötétebb dal, olyan doom metál bandák
nyomdokain, mint a My Dying Bride, vagy a Paradise Lost. A dal eleji
kórus és a második rész eléggé különbözik, sokkal lassabb és nyugodtabb.
A közepét megtöri egy gitárszóló, amit ismét Anette hangja követ a
gyermekkórussal. Az utolsó kórust ismét Marco és a háttérének
kánon-szerű előadása adja és pont ez kellett ahhoz, hogy a szám ne
váljon kiszámíthatóvá.
A The Crow, the Owl and the Dove az egyetlen szám, melyet
Marco írt. Lassan indul, de a balladából és szerelmi duettből, ismét egy
folkos részbe csap át. Az album ezen pontján már elég kevés „szokásos”
Nightwish gitár riffet találhatunk, inkább az akusztikus hangszerek
kerülnek előtérbe, amiért hálás vagyok. Marco lágy éneke nagyon
sajátságos, több hallgatás után sem vagyok benne biztos, hogy ő énekel.
Ami viszont biztos, hogy zseniális.
A 11. szám a Last Ride of the Day, ahol Once-szerű
kórusra lehetünk figyelmesek az elején és Tarja hangját várjuk. Anette
viszont ismét kellemes csalódást okoz hangjával, mely tökéletesen illik
ebbe a gyors számba. Erőteljes és magával ragadó, mintha egy
hullámvasútban ülnénk. Néhány korábban használt kép, mint a halott fiú,
újra megtalálható, mint a korábbi albumok visszatérő szimbóluma. A
halott fiú egyik értelmezésben a fő karakter, Tom, egy idős dalszerző
gyermekkora, ami nincs többé.
Az album – és talán a Nightwish történelmének is – legepikusabb dala az utolsó előtti szám, a Song of Myself.
Egy majd 14 perces dal, melyet a híres amerikai költő, Walt Whitman
ugyanezen nevű költeménye ihletett. A varázslatos szám négy részre
osztható, melyből a negyedik elég hosszú, ami különböző emberek felelete
a költeményre. Ez az igazi érzelmi hatás, elolvadsz legbelül,
dalszövege magával ragad, mint egy álom, vagy az élet szépségei, amit
megzavarnak a modern élet álságai.
Összességében, nagyon magas pontszámot adok az albumnak, mely
nagyrészt a fantasztikus dalszerzésnek köszönhető. A Nightwish végre
átkelt azon a hídon, mely eddig az énekest és a zenei stílust
választotta el, és valóra váltotta a mi és saját álmaikat. Anette hangja
pedig tündököl az egész albumon.
Az album az utolsó, hangszeres dallal ér véget, mely tulajdonképp a
fő témák összegzése és az előzőekben hallott dallamokból építkezik. Az Imaginaerum epilógusa után olyan, mintha egy moziból és egyúttal egy elképzelt világból léptél volna ki, egy lenyűgöző élmény után."
Zseniális.
Letöltés:
bejegyzés
